Svájciak az F1-ben

Aki csupán az elmúlt két évtizedben követte nyomon az autósporot királykategóriáját, az nem igazán emlékszik korábbról sváci F1-es versenyzőre. Pedig akár hiszitek, akár nem – Sebastien Buemi, amint megteszi első métereit az idény-nyitó Ausztrál futamon, azzal minden idők huszonharmadik sváci F1-es pilótájává lép elő. Ki (volt) az a másik huszonkettő? Mire is mentek ők a Formula-1-ben? Lássuk!

buemi
Buemi 23-ként gazdagítja a svájciak F1-es pilótaközösségét

Az 50-es évek kalandorai

A világbajnokságok kiírásának első évtizedében nyolcan is megvetették lábukat a mezőnyben. Közöttük persze voltak olyan kalandorok, kik csupán egy-egy (legtöbb esetben hazai) futamon álltak rajthoz. Ilyen például Antonio Branca, Peter Hirt, Albert Scherrer, Rudolf Schoeller, Max de Terra és Jo Volonterio. Hatuk közül Hirt volt az, aki legközelebb állt a potszerzéshez, hiszen az 1952-es Svájci Nagydíjon a hetedik helyen ért célba Ferrarijával.

fischer
Rudi Fischer privát Ferrarijával a második helyen ért célba hazai versenyén

Az ő nevük a következő két svájci versenyző mellett nem véletlen, hogy homályba veszett. Rudi Fischer és Emmanuel de Graffenried volt az a páros, akik megmentették az 50-es években a svájciak becsületét. Igaz győzelemre tőlük sem futotta, de ott voltak a pontszerzők között. Fischer csak az 52-es szezonban volt ott a mezőnyben, de a maga nyolc futama közül kétszer a dobogóra állhatott: az idény-nyitó hazai versenyén második, míg a Német Nagydíjon harmadik lett. Mindez azt jelentette, hogy az évad végén Ascari, Farina és Taruffi mögött ő lett a negyedik a tabellán. Ráadásul mind a négyen Ferrarival versenyeztek abban az évben, csakhát Rudi privát kocsijával.

graffenried
Emmanuel de Graffenried báróként vett részt a versenyeken, nem kis sikerrel

De Graffenried nem elégedett meg egy szezonnal, ő a kezdetektől 1956-ig résztvevője volt a mezőnynek. Legjobb évét 1953-ban futotta, mikor háromszor is pontszerző helyen ért célba Maseratijával. A Belga Nagydíjon épphogy lecsúszott a dobogóról. Hét pontot összegyűjtve a bajnokság nyolcadik helyezettje lett. Toulo, ahogy becézték különös alakja volt a versenyeknek, hiszen báróként indult a maga 23 futamán.

Az átmeneti 60-es évek

Átfordulva a következő évtizedbe hat svájci koptatta az aszfaltot élkategóriás autóversenyzőként. Ezúttal is voltak páran, akik csak egy-egy nagydíjon indulhattak (Michel May, Jean-Claude Rudaz, Heinz Schiller és Heini Walter). De mellettük volt még két helvét versenyző, akik a pontszerző helyeket is elérték.

Silvio Moser 1967 és 1971 között 19 nagydíjon vett részt, és a legjobb eredményét a 68-as Holland Gp-n érte el, mikor ötödik lett. Ennek ellenére a tabella szempontjából mégis 1969 kedvezett neki legjobban, hiszen akkor a 16. helyen végzett, pedig csak egy pontot szerzett.

De volt még egy svájci pilóta, aki pontot, sőt mi több győzelmeket tudott szerezni a 60-as években: Jo Siffert. Jo összesen 100 nagydíjon indult 1962 és 1971 között. Két futamon ért el pole pozíviót, és két futamon győzedelmeskedett (68-as Brit GP, 71-es Osztrák GP). Kezdetben Lotus-szal Brabham-mel és Cooper-rel versenyzett, majd jött 1970, mikor ajánlatot kapott a Ferraritól. De a Porsche, amelynek a sportkocsijait használta, ragaszkodott hozzá, és inkább fizetett azért, hogy egy gyári March-al versenyeztesse Siffert-et, mintsem átengedje a Scuderiának. 1971-ben nagy örömére a BRM leigazolta Rodriguez mellé. Azonban ezt az évet a tragédiák árnyékolták be. A Német Nagydíjon Pedro halálos balesetet szenvedett, Jo pedig az osztrák diadalát követően – a világbajnoki pontversenyen kívüli – Brands Hatch-i versenyen vesztette életét. Pedig ez volt a legjobb szezonja, hiszen az összetettben a negyedik helyen zárt.

siffert
Jo Siffert hosszű pályafutása során még a Ferrarit is visszautasította

A 70-es évek csillaga: Rega

Graffenried és Siffert féle svájci hagyományokat Clay Regazzoni vitte tovább a hetvenes években. Vele egyidőben ott volt még két honfitársa is: Jo Vonlanthen és Loris Kessel, de ők ketten nem igazán tudtak eredményeket felmutatni.

Gianclaudio Regazzoni Svájc olasz nyelvű részén, Tessinben született. Édesapja egy kis autószerelő műhelyt vezetett, és a boltot Clay-nek kellett volna átvennie, mivel ő is ezt a szakmát tanulta ki. Csakhogy Regazzoni 24 évesen eltévedt egy versenyzőiskolában, ahol megtanulta a versenyzés alapjait. ’Regának’ ugyan nem ment túl jó a versenyzés, de ez sem akadályozta meg a mókás kedvű svájcit, hogy később ne üljön bele egy Austin Healey Spiritbe, amellyel hegyi versenyeken vett részt. Aztán beállt honfitársa Silvio Moser mellé és a Forma-3-ban, valamint Forma-2-es versenyeken indult. Itt már komoly híre lett Regazzoninak. Nem a gyorsasága miatt, hanem azért mert szinte állandóan összehozott egy balesetet. Többször diszkvalifikálták, és belekeveredett Chris Lambert súlyos balesetébe is. 1968-ban az olasz Tecno csapat pilótája lett, majd egy rövid időre a Ferrarinak versenyzett a Forma-2-es Európa Bajnokságon. 1970-ben visszatért a Technóhoz és több Forma-2-es futamot is megnyert, a végén pedig második lett az Eb-n.

ragazzoni
Rega volt eddig az F1 legeredményesebb svájci F1-es versenyzője

Évközben visszacsöppent a Ferrarihoz, de ekkor már a Forma-1-es csapat autójába ültette bele Enzo Ferrari. A svájciról gyorsan kiderült, hogy mégsem kutyaütő pilóta. Első versenyén a Holland Nagydíjon mindjárt a negyedik lett, élete harmadik futamán Hockenheimben pedig jó darabig vezetett, ám végül a váltó keresztülhúzta a svájci számítását. Az Österreichringen már másodiknak intették le, ám ’Rega’ nagy pillanata az Olasz Nagydíjon jött el. Monzában remekül versenyzett és nyert! Ferrarival, olasz földön, (svájci) olaszként, kell ennél több? Ezzel örökre belopta magát a Ferrari szurkolók szívébe. 1970-ben csupán nyolc versenyen indult a 13-ból, mégis harmadik lett a bajnokságban!

A következő év viszont rosszabbul alakult. Bár a szezonnyitón Kyalamiban harmadik lett, ezután azonban többször cserbenhagyta a versenygép és a sok technikai zűr között csak kétszer állhatott dobogóra. A világbajnokság egyik titkos favoritja csak hetedik lett összesítésben. 1972-ben sem ment jobban a svájci szekere, egy második és egy harmadik hellyel kénytelen volt beérni. A balesetek viszont nem kerülték el a rámenős és vakmerő Clay-t, aki szeretett határon autózni. Ez viszont gyakran megbosszulta magát és ilyenkor ’Rega’ kénytelen volt gyalogos szerrel visszatérni a boxba. Rega a Ferrarinál gyorsan beleunt a Jacky Ickx-szel való rivalizáslásba és 1973-ban fél millió dolláros gázsiért a BRM-hez szerződött. Rosszkor, rossz helyre. Az angol istálló autói már régen nem tartoztak az élmezőnyhöz, ennek ellenére Regazzoni az első futamon Argentínában pole pozícióval mutatkozott be az új csapatánál, sőt a 30-ik körig vezetett is, de végül visszaesett. Ezzel tulajdonképpen el is lőtte összes puskaporát, egész évben csupán két hatodik helyet tudott szerezni. Ebben az évben egy jókora balesetet is túlélt a svájci.

A Dél-Afrikai Nagydíjon kigyulladt a BRM-je és csupán a motoros világbajnok Mike Hailwood lélekjelenlétének köszönhette az életet, aki halált megvető bátorsággal vetette magát a lángok közé és megragadta az eszméletlen Regazzonit és kirángatta az égő autóból. Clay kisebb égési sérülésekkel megúszta a bukást és sem a baleset, sem a mentés részleteire nem emlékezett. Hatalmas meglepetésre 1974-re a Ferrari dobott mentőövet a svájcinak és BRM-es csapattársával, Niki Laudával együtt visszakerült a maranellói gárdához. Az első versenyeken kiderült, hogy két dudás került egy csárdába. A fiatal Lauda elsősorban az edzésen autózott fergeteges tempóban, Regazzoni pedig a versenyeken. A svájci megfontolt versenyzéssel gyűjtögette a pontokat, és bár csak egyetlen versenyt nyert (Nürnburgring), az utolsó futamon a bajnoki címre esélyeként állt rajthoz. 52 pontja volt, ugyanannyi mint a mclarenes Fittipaldinak. Regazzoninak a brazil előtt kellett végeznie és tíz év utána ő juttathatta volna csúcsra az ágaskodó lovacskát. Csakhogy a Ferrari lengéscsillapítójával gondok adódtak és autója az első körtől kezdve szinte vezethetetlen volt. Clay csak 11. helyen kullogott célba, miközben Fittipaldi negyedik helyével bebiztosította magának a bajnoki címet. A következő két évben ’Rega’ elmaradt a várakozásoktól, a világbajnokságot pedig Lauda nyerte a Ferrarival. A svájci 1975-ben és 76-ban is egy-egy győzelmet szerzett és csak ötödikként zárt a tabellán. Nem ment neki túl jól, de segítette csapattársát Laudát. Azért ekkoriban is voltak hajmeresztő manőverei, mint például ’76-ban Brand Hatchs-ben, amikor a rajtnál nagy igyekezetében nekiment az osztrák csapattársának, amiért Enzo Ferrari megorrolt rá.

1976-ban Regazzoni saját farmer-kollekciót dobott a piacra, amelynek farzsebén egy ágaskodó lovacska volt. Ezzel aztán véglek kihúzta a gyufát Enzo Ferrarinál, aki nem nézte jó szemmel, hogy a Ferrari jelképe a fiatalok fenekén virít és a szezon végén lapátra tette Clay-t. Lauda ugyan megpróbált Rega érdekében szót emelni a Commendatorénél, de az “öreg” hajthatatlan volt. Mivel csak a szezon végén derült, ki, hogy a Ferrari nem hosszabítja meg a szerződését, 1977-re már csak a tőkehiányos Ensign-nél maradt hely a svájcinak. Öt pontot szerzett csupán, de elindulhatott Indianapolisban is egy Ensign-McLarennel, a hűtő hibája miatt kiesett. A következő évre a Shadow-hoz írt alá. Mint kiderült, Regazzoni cseberből vederbe került. A Shadow a szezon előtt váratlanul jelentősen meggyöngült, miután több kulcspozíciót betöltő mérnök kivált és megalapították az Arrows-t. Két ötödik helyet sikerült a szezon során összeszednie, és szinte megváltásként jött a Williams ajánlata 1979-re. Az angol gárda tőkeerős arab szponzorral a háta mögött éppen egyre feljebb tört és Alan Jones mellett egy második autót is hadrendbe állított. A már 40 éves Regazzoni a szezon elején nem mutatott túl sokat, de Monte Carlóban már a második helyre hozta be a Patrick Head által tervezett autót. Silverstone-ban pedig eljött a pillanat és Clay Regazzoni megszerezte a Williams első győzelmét. A táv feléig csapattársa Jones vezetett, de kiesett és az első helyet Clay örökölte, aki győztesként szakította át a célvonalat. Két második helyet szerzett még a szezon során és ötödik lett a végelszámolásnál. Frank Williams azonban nem hosszabbította meg a kiöregedett Regazzoni szerződését. Az idő már eljárt a svájci felett, aki végül csak talált magának munkaadót. Visszament az Ensign-hez, vesztére. Az 1980-as szezon ötödik versenyén Long Beach-ben a hosszú Shorline Drive egyenes végén ’Rega’ autójában eltört a titánból készült fékpedál. Az Ensign 280-as tempóval csapódott a betonfalba. Regazzoni túlélte a balesetet, de mindkét lábára lebénult és örökre tolószékbe került. Később mindent elkövetett, hogy teljes életet éljen, még egy speciálisan felkésztett versenyautóval túrakocsi versenyeken is indult és a Parizs-Dakaron is rajthoz állt. Emellett a svájci tévénézők kommentátorként is hallhatták a bajszos ’Rega’ hangját a Forma-1-es futamok alatt, és emellett vezetőtanfolyamokat is szervezett mozgássérülteknek.

Regazzoni karrierje során öt győzelmet aratott, ebből négyet Ferrarival, és ami mindennél fontosabb, ebből kettőt olasz földön Monzában! Rega legtöbbször a határon autózott és nem ijedt meg semmitől. Bevallottan nem azért versenyzett, hogy bajnok legyen, hanem mert élvezte. Bátorsága és vakmerő vezetési stílusa miatt pilótatársai úgy hívták “az Elpusztíthatatlan”. A svájci pilóta 2006 decemberében a Parma autópályán frontálisan ütközött egy teherautóval és életét vesztette.

A szürke nyolcvanas évek

Előbb Marc Surer, majd Franco Forini és Gregor Foitek volt ott svájciként a mezőnyben a 80-as években. De közülük csak Surer volt az, aki viszonylag jobb eredmlényeket tudott elérni.

surer
Marc Surer pályafutása során sokszor hátráltatták a balesetek

1979-ben Európa-bajnok lett a Forma-2 kategóriában, és 3 Forma-1 nagydíjon is részt vett az Ensign csapat kötelékében. 1980-ban az ATS versenyzője lett, de a Dél-afrikai Nagydíjon súlyos bokasérülést szenvedett. 1982-ben újabb súlyos balesetet szenvedett tesztelés közben, de ekkor már az Arrows-nál dolgozott. Felgyógyulása után egészen 1984 végéig a csapatnál maradt. 1985-ben a Brabham-BMW igazolta le Francois Hesnault helyére, Nelson Piquet csapattársának. ez volt a legjobb szezonja, összetettben 15. lett. 1986-ban visszatért az Arrows-hoz. Pályafutásának egy újabb baleset vetett véget, egy Ford RS200 ralikocsival karambolozott. Társa életét vesztette, Surer pedig súlyos égési sérüléseket szenvedett. A kilencvenes évek végén a BMW túrakocsi-programjának menedzsere volt. Majd később kommentátornak állt, ahogy még ma is ezt a hivatását űzi.

A semmitmondó 90-es évek.

Kinek mond valamit az alábbi két név: Andrea Chiesa és Jean-Marc Deletraz? Chiesa 1992-ben vett részt a versenyeken a Fondmetal színeiben. 3-szor tudta magát kvalifikálni a versenyekre, de mind a három alkalommal kiesett.

chiesa
Chiesa Tarquinivel együtt próbálta a Fondmetal-t eredményessé tenni

Deletraz 94-ben a Larrousse-szal, 95-ben a Pacific-kel próbálkozott. Csupán egy futamon ért célba, akkor is csak a 15. helyen. Mndezt az 1995-ös Európa GP-n vitte véghez.

deletraz
Deletraz eleddig a legutóbbi svájci F1-es versenyző

Ez a mozzanat azért ennyire lényeges, mert azóta egyetlenegy sváci pilóta nem vett részt F1-es versenyeken. Hogy aztán Sebastien Buemi a Graffenried-Siffert-Raga vonalat viszi-e tovább, vagy az eső-kelő helvétek csoportját gazdagítja, legközelebb az idény-nyitó futamon fogjuk megtudni.

Reklámok

Egy hozzászólás

  1. Találtam egy kis hibát: őt Jean-Denis Deletraznak hívják, Jean-Marc az Gounon volt.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: